Kedves Blogom, Olvasó!

És ismét végetért egy év.

Úgyan úgy, ahogy tavaly kezdődött, úgy ért véget.

Egyedül, magányosan, nyomorultúl.

Az embert azt hinné, ennél rosszabb már nem lehet, és akkor jön a pofon. A nagy csattanás, kipirult arc, és a visszanyelt könnyek. Majd az őrjöngés, tombolás, végül a csendes sírdogálás.

Amiként az első nap, olyan az év többi napja.

Nem panaszkodom, a barátaimmal kezdtem az évet. Majd a családom is hihetetlenül jó volt. A munkahelyemen sincs semmi probléma. De a pofont akkor is megkaptam idén is.

Élhet e az ember boldogan és magányosan? A magányt, és a boldogságot  egyáltalán szabad e használni egy mondatban? Mert szerintem nem lehet. Ha az ember boldog, igazán boldog, akkor van mellette valaki. De ha magányos, akkor nem tud maradéktalanul boldog lenni.

A szilveszter tényleg jó volt, már már éreztem a boldogságot, de...mindig ott a de...

Mégis egyedül voltam, és ez az érzés rányomta bélyegét minden "boldogan" eltöltött percre.

Vehet fel az ember szép ruhát, érezheti magát magabiztosnak és szépnek...de ha senki nincs ki értékelné. Bárcsak lenne valaki akiért érdemes felkelni reggelente az ágyból, dolgozni, hazamenni, enni, inni, élni. Egy társ, akiért érdemes bármit is csinálni.

Itt vagyok lassan 23 évesen (ÚRISTEN, MÉG LEÍRNI IS RÉMES) és nincs miért élnem. Azt hiszem én vagyok a legnagyobb LÚZER!

Rossz egyedül. Főleg este, mikor az ember hazaér a munkából, és a szobában sötétség van, üres és hideg ággyal. Bár ne tudnék gondolkodni, mert akkor nem keseregnék itt már megint.

Az élet szar, és ezen semmi sem változtat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.