Kedves Blogom, Olvasó!

Még most is hatása alatt vagyok, a mai álmomnak. Pedig mindjárt dél.

Egyszerűen annyira felzaklatott, és mégis olyan szépnek és igaznak tűnt.

Nem emlékszem teljesen mindenre, sem, hogy hol voltam, vagy kik voltak pontosan. Csak néhány kép van az emlékemben, és az érzés amit akkor éreztem.

De egyben biztos vagyok, hogy még nagyon sokáig fogom ezt érezni, és most már azt is tudom pontosan mi az érzés, bár egy szóval nem lehet kifejezni.

Egy folyosón voltunk. Táncoltunk és énekeltünk. Vékony voltam, és magas...tényleg! Hosszú barna hajam volt. Olyan amit mindig is szerettem volna. Fehér harisnya volt a lányokon és világos kék ruha. Sima, selymes, suhogós. Talán szatén. De az is lehet hogy selyem volt. Mindenki mosolygott, de nem azzal a mű mosollyal, hanem szívből, örömből áradó túlvilági mosollyal.

Táncoltunk, és éreztem valami furcsát. Olyat amit eddig sohasem. Azt hiszem talán úgy tudnám kifejezni, hogy szerelem. Csak ezt éreztem, és semmi mást nem. Mintha nem lett volna más a világon csak az érzés, a tánc, az ének. Minden mozdulat, minden hang ezt fejezte ki. És mint egy varázsütésre, hárman összekapaszkodtunk és elindultunk a lépcsőn lefele. Minden lépcső fordulónál más és mást énekeltünk, máskép szökkentünk a lépcsőfokokon. Valakihez mentünk lefele, átadni nekei is az érzést, a jó hírt.

Amikor leértünk, megszünt minden. Szomorú lettem, úgy éreztem, hogy kitépik a szívem, a legjobb bartánőm azzal akit szerettem igazán szerettem, lent a földszinten...összebújva...

De mikor megláttam az arcát a lánynak...önmagamra ismertem. Én voltam az. Akkor láttam igazán, hogy kivülálló vagyok. Hogy a testemen kivül vagyok. Egy más személy testében. Ez a felismerés könnyeket csalt a szemembe. Sírtam álmomban.  Hogy lehet, hogy történhetett, hogy azt képzeltem, lehetek más, mint aki vagyok. Hogy képzelhettem, hogy megváltozhatok. Sírtam az álomban, és sírtam mikor felébredtem.

Fájt minden tagom, a torkom is be volt rekedve. Mintha egész éjjel táncoltam és énekeltem volna. A párnám nedves volt a könnytől. Még most is remeg a kezem, ha visszagondolok.

Valami jelenésének kell lennie. Az ember nem álmodik ilyet csak úgy, nem sír álmában, nem ébred úgy, mintha áttáncolta volna az éjszakát. Keressem a megfejtést.

De azt az érzést, amit én szerelemnek definiálok...várom, hogy igazából érezzem. Ilyet soha nem éreztem, SOHA!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.