Valamikor 2002-ben, a magyar internet kamaszkorában Dévényi „Három kívánság” Tibor egy interjúban azt találta mondani [1], hogy „az internetezők társadalomképtelen, sunyi alakok, akik nem merik nyíltan felvállalni a saját véleményüket, hanem jobban esik nekik arctalanul mocskolódni”. Lett is belőle botrány, hetekig mindenki csak elhatárolódott a kijelentéstől.

Azóta eltelt hét év, kitört a webkettő, ma már boldog-boldogtalan blogol, twitterezik, facebookozik; egy jól sikerült poszttal az Index címlapjára lehet kerülni, több százezer potenciális olvasó és kommentező elé. Akik megtapasztalták ezt, jó eséllyel felrémlett bennük a lejárt szavatosságú lemezlovas kirohanása.

Lassan mindenki megtanulta, mivel jár a net névtelensége és csaknem korlátlan szólásszabadsága: a trollkodás, a flémelés, vagyis az öncélú, anyázás és személyeskedés minden blogíró és olvasó mindennapjainak része lett. Viszont az, hogy hozzászoktunk, nem jelenti az, hogy tudjuk is kezelni. Az olvasók előbb-utóbb megunják kiválogatni az értelmes kommenteket a sok hülyeség közül, aztán először az értelmes kommentek írói adják fel, aztán maga a blog írója. Nincs más megoldás, moderálni kell, törölni az arra érdemes hozzászólásokat és hozzászólókat - ami persze újabb problémákat vet fel, ezúttal elvieket, sőt, filozófiaiakat.

 

hirdetés

Addig rendben van, hogy minden blog gazdájának szíve joga úgy moderálni a kommentezőit, ahogy az neki jólesik. A kérdés az, hogyan illik moderálni, milyen kommenteket és kommentelőket dobhatunk ki anélkül, hogy diktátorrá és ízlésrendőrséggé válnánk. Meddig terjed a szólásszabadság a neten? Jár-e demokrácia a hülyéknek? Milyen alapon játszik istent a moderátor, és bélyegzi kimoderálandónak az egyik kommentelőt, a másikat meg nem?

Az egyik iskola szerint mindenkinek joga van a véleménye kinyilvánításához, akkor is ha az hülyeség, és akkor is ha az sért másokat. A másik azt mondja, a kommentelés célja az adott témában a kulturált beszélgetés, és az ehhez való jog erősebb, mint bárki szólásszabadsága - tehát minden hozzászólás kidobható, ami akár formájában, akár tartalmában nem illeszkedik ehhez.

Felvázoltuk tehát a moderátor dilemmájáit és felelősségét, most jöhet az igazán izgalmas rész: néhány példán keresztül megmutatunk tipikus kommenteket és kommentelőket, önök pedig eldönthetik, hogy ha ilyen hozzászólásokat kapnának a saját blogjukon, mit tennének velük.

Első!

Az elsőzés nagyon régi szokás, a magyar neten talán az Internetto fórumaiban bukkant fel először: a lényege, hogy az adott fórumtémához vagy blogposthoz a miénk legyen az első komment. Ami csupán annyiból áll, hogy "első", angol eredetiben "first", de nagyobb forgalmú fórumokon, ahol az első oldal is hamar betelik kommentekkel, szoktak "first page"-ezni is.

Alapvetően abszolút ártatlan, értelmetlen és öncélú játékról van szó, de ehhez képest a kezelése meglepően heves indulatokat [2] szokott kiváltani. Való igaz, idegesítő, ha az ember megír egy posztot, aztán azt látja, hogy annak a tartalma nem érdekli az olvasóit, el sem olvassák, csak azon megy a verseny, hogy ki veszi észre először a poszt létezését. Példakommentjeink [3] a Tékozló Homárról valók, ahol az elsőzést általában tolerálják, ebből fakadóan burjánzik is, és esélytelen, hogy az első néhány kommentben bárhol olyat találjunk, ami a poszt témához kapcsolódik.

Offtopik

Rokon az elsőzéssel, olyan értelemben, hogy az offtopik kommentelők is a posztban felvetett témához nem kapcsolódó, új irányba térítik el a beszélgetést. Ez gyakran abba fullad, hogy pár ember gyakorlatilag csetszobának használja a kommenteket, a hozzászólások számát az egekbe tornászva, viszont mindenki más esélyét elvéve attól, hogy az eredeti témához szóljanak hozzá.

A filozófiai kérdés: ráerőltethetem-e a beszélgetés témáját az olvasóimra, vagy ha őket éppen más érdekel, hagynom kell, hogy arról társalogjanak, amiről éppen jólesik? Példánk [4] kicsit sarkított, és a Velvetről származik.

A mezei troll

A troll eredetileg az északi mitológiák emberevő óriása, az interneten viszont azoknak a júzereknek a gúnyneve [5], akik beszélgetések szétrombolásában, és mások idegesítésében lelnek örömöt. Általában nagyon nehéz megszabadulni tőlük, mert a kóros figyelemkereső magatartás [6] hihetetlen szorgalommal és kitartással szokott együtt járni, és ha százszor kidobják őket, százegyedszer is visszajönnek.

Kedvelt taktikájuk az adott blog teljes közösségének, a közös érdeklődési körüknek a gyalázása - így kapnak a legtöbb figyelmet és reakciót, legyen az akár még az övéknél is durvább viszontanyázás. Tipikus példái a Comment:com-on rendszeresen feltűnő júzerek, akik közlik, hogy ők már régesrég nem néznek tévét, és aki igen, az hülye. Mivel mindig akad valaki, aki nem tudja megállni, és visszaszól a trollnak, a megjelenése szinte törvényszerűen a kommentek személyeskedésbe és anyázásba fulladásával jár.

Viszont - akármennyire is tenyérbemászó, és kizárólag mások gyalázása és a figyelem keresése vezérli - a troll is csak ember, és joga van a véleményhez. Vagy mégsem? Két példánk közül az elsőben a troll a saját ars poeticáját határozza meg, a másodikban [7] pedig egészen finoman dobja be a csalit a C:C egyik posztja alatt, hátha valaki ráharap és visszaszól neki.

A reklám helye

A magyar spamtörvény szerint [8] a fórumhozzászólásokban vagy blogkommentekben terjesztett kéretlen reklám nem sért semmilyen szabályt (az alapelv az, hogy spamnek az a hirdetés minősül, ami közvetlenül célozza meg a felhasználót, annak beleegyezése nélkül - itt pedig nincs szó direkt megkeresésről), és ezzel a kiskapuval rengetegen élnek is. A blogger szempontjából kevés bicskanyitogatóbb dolog van annál, mint amikor látja, hogy valaki az ő, kemény munkával felépített közössége előtt sütögeti a saját pecsenyéjét, a kommentjeiben a saját bizniszét (ingyen!) reklámozva.

Példánk [9] az Index tudományblogjáról való, és a reklámkommentek legaljasabb válfaját mutatja meg: a spammer egy url-rövidítő szolgáltatás mögé bújtatja a címet, és úgy tesz, mintha kiegészítő infót talált volna a témához; az átverésre persze csak akkor jövünk rá, ha már kattintottunk. A reklámkomment nem mindig ennyire egyértelmű, lehet akár teljesen jószándékú is (belinkelem a saját blogomról a témával foglalkozó posztot), vagy amolyan szürkezónás megoldásként szokás a felhasználónévbe, vagy aláírásba beletenni a hirdetendő oldal címét, aztán hozzászólni mindenhez, ha kell, ha nem.

Anyád! A szúnyogok

Ha nem tudsz mit kezdeni a vitapartnered érveivel, támadd a személyét - abból ítélve, hogy a viták mekkora része fullad személyeskedésbe és anyázásba a neten, ezt a taktikát alighanem rögtön az első szavakkal együtt sajátítjuk el gyerekkorunkban. A neten névtelenül, és a személyes kontaktus (vagyis egy orbitális nagy pofon lehetősége) nélkül az emberrel hamar elszalad a ló, és hajlamosak vagyunk sértegetni a másikat. A moderálás feladata itt elvileg az lenne, hogy meghatározza, hol végződik a nyersen megfogalmazott vélemény, és hol kezdődik a rágalmazás meg a becsületsértés.

Gyakorlatilag ez vagy teljesen lehetetlen, vagy csak borzasztó álszent módon megoldható, minden csúnya szót kitiltva, mint az oviban. Példánk [10] a már idézett C:C-poszt kommentjeiből való, és elég szélsőséges, hiszen az édesanya emlegetése a világ minden kultúrájának kocsmaköreiben feljogosítja a másik felet a fizikai retorzióra. A moderátor dilemmája: van-e jogom a beszélgetés hangnemét korlátozni, és ha igen, hol, és milyen alapon húzhatom meg a vonalat, a még leírható, és már nem leírható szavak között?

Hülyének lenni alapvető emberi jog?

A holokauszttagadás büntetésével kapcsolatos vitákban szokott előfordulni az az érv, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, hülyeségekben hinni, és hülyeséget beszélni - és ezt nem törvénnyel kell büntetni, hanem a társadalom természetes reakciójával; azzal, hogy az ilyen embereket közröhej tárgyává teszi. Ez online beszélgetésekben is működhet, csak az a baj, hogy a közröhej kiteljesedése elviszi a fókuszt az eredeti témáról, ahová aztán sosem találnak vissza a kommentelők.

A kérdés az, vajon megválogathatom-e, kiket engedek be a blogomba kommentelni, és kizárhatok-e embereket onnan csak azért, mert bizonyos dolgokról gyökeresen másképp gondolkodnak, mint én. Legitimálhatja-e az ilyesfajta kirekesztést az az igény, hogy olyan emberekkel szeretnék beszélgetni, akik legalább nagyjából úgy gondolkodnak, ahogy én? A szólásszabadság legalapvetőbb meggyalázása-e, ha csak olyanokkal állok szóba, akikkel nagy vonalakban egyezik a véleményem, vagy természetes igény, és jog, hogy ne kelljen hülyékkel vitáznom, akik úgysem értik meg, amit mondok (hiszen hülyék)? Példánk [11] az Index gazdasági hírekkel foglalkozó blogjából származik, és igazi díjnyertes [12]: az euróárfolyam változására egy stilisztikai Armageddonba csomagolt zavaros zsidózással reagál. Ön mit kezdene vele?