Kedves Blogom, Olvasó!

Ez a hét igazán vicces volt. Bár nem én röhögtem. Inkább rajta múlatott a fél ország.

Kedden lementem a kondiba. Röpke másfél órás intenzív kínzás után, még köhögni sem mertem, azt hittem itt a vég és sose kellek ki az ágyból. És láss csodát másnap reggel 7-kor ismét az edzőteremben nyomtam az igát. Még viccelődtem is, hogy valamit rosszul csináltam, mert nem volt izom lázam. Talán, ha tartom a számat, akkor most nem lennék ott ahol...

A szerdai edzés után inkább meghaltam volna. Zsolti nagyon átmozgatott. Délután már nem tudtam elmenni dolgozni. Vagyis eltudtam menni...csak a hogyan volt égbe kiálltóan nevetséges. Mindkét lábam beállt egy bizonyos merevségre, amiből max két centi hajlítást engedett. Szóval a lábaim helyett deszkán jártam. És ez volt a legkisebb próblémám. Sem ülni, sem feküdni, sem állni nem tudtam. Minden állapotban fájt, görcsölt, szúrt.

Egy rémes éjszaka után csütörtökön már a hasam (izom?) és a karom is fájt. Viccesen éreztem magam, és úgy is néztem ki. Családom röhögött, a munkatársaim kuncogtak és az emberek megfordultak az utcán mikor elmentem mellettük. És este várt rám még egy edzés. Csoportos ráadásul. Kellemetlen volt. Futni kellett. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Összeszorított fogakkal, "csakazértis" futottam, míg majd össze nem estem. Guggolás sem tett nekem jót, az biztos...és a fekvő támasz, meg az ugrálás, a sprintelés, és box, és a rúgások. Egy órával később tudtam, hogy itt a vég. Már azon voltam, hogy felhívom a mentőket, hogy vigyenek be. De nem tettem...oka van, hogy odajárok és kínzom magam. És tudom, hogy csak az elején ilyen xar.

De ott van még a péntek is. Reggel merevebb (kőtömb volt a lábam helyett) tagokkal ébredtem. Apám azt mondta rám, hogy olyan vagyok, mint egy teherhordó csiga. (hogy a fenébe jutott ilyen baromság az eszébe)

Persze a BKV-sztrájk miatt gyalogolhattam a munkahelyemig. Többszőri bicsaklás, félrelépés után befutottam. Mintha a gyaloglás könnyebb lett volna. És láss csodát, valóban. Délután már képes voltam grimasz nélkül felállni a székből. Hazafele már füttyürésztem is. Örültem az embereknek, akik velem együtt sétáltak, vagy kerékpároztak, esetleg koriztak. A péntek jelentette az elviselhetettlen fájdalom végét.

Ma már mozogtam. Piacra mentem, takarítottam, sütöttem. Aktív voltam.

6-ra kéne lemennem. De nem megyek. Holnap vasárnap van és szeretnék anyázás és egyébb csúnyabeszéd nélkül felkelni, leülni a wc-re pisilni, úgy, hogy ne kelljen az ajtófélfába kapaszkodni.

Szóval, kedden reggel 7-re megint megyek.

És szerdán is...

és így tovább...csak és kízárólag miattam teszem ezt. Mert megérdemlem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.