Kedves Blogom, Olvasó!

Már megint írok. Sajna a rossz kedvem csak nem akar elmúlni. És kezd tartóssá válni. Egyre ritkább, hogy mosolygok.

Ma is rám tört a sírhatnék. Már csak a gondolat is, hogy...saját magamat sajnálom, sajnáltatom. Ezzel én tisztában vagyok. És mégse tudok rajta változtatni. Jobb pillanataimban rámosolygok kollekákra, de az is kényszerből. Ha nem muszáj nem beszélek senkivel. És szerencsére most ép olyasmit csinálok, aminél nem kell sokat beszélni. Ezért is van időm írni. És hát az elvesztett barát (aki kollega) hiánya is "ront" a helyzeten. Még mindig félek vele beszélni. A lendület meg van. És mennék is, de valahogy nem megy. Inkább elkerülöm. Ha kint cigizek és esetleg kijön ő is, akkor gyorsan elszívom, és bemegyek. Nem tudnék neki mit mondani. Már nem is levelezünk. De úgy veszem észre, ez nem is hiányzik neki. Néha mintha megcsillanna a remény, mintha mondani akarna valamit, de gyorsan elfordulok. Talán nem is akarom tudni mit akar. Lehet, hogy csak egy hétköznapi dolgot szeretne mondani, de lehet, hogy valami fontosat. De én azt sem akarom hallani. Kerülni akarom, és mégis közel lenni hozzá. És ez a taszítás-vonzás teljesen megzavar. Hülyeség tudom, de így érzek.

Ahogy a családdal is. Szeretek otthon lenni, és a munkahelyről is szeretnék mihamarabb lelépni, de közben úgy érzem, mintha otthon megfojtanának. Most azon gondolkodom, hogy hogyan tudnám megoldani azt, hogy pár napra lelépni otthonról. Olyan helyre, ahol nincsenek gondok, ahol nem kell a családdal foglakozni. Ahol nem hallom az állandó jajgatást, ahol ki tudom pihenni, aludni magam. Eddig életem folyamán csak egy hely volt ilyen. Hatva-Görbeér. Laciék (ex) "nyaralójuk" ott van. Olyan jó lenne, egy hosszú hétvégét ott tölteni. Ahol csend van. És tényleg. Autók nagyon ritkán járnak. Nincs is szebb, mint a naplementét nézni, vagy a napfelkeltét. A csend, a csivitelő madarak, a magány. Ez kellene nekem, hogy egy kicsit egyedül legyek, és ne érezzem, azt hogy mindenki folyamatosan, meg akarjon menteni, meg akarja oldani a próblémáimat, vagy ép csináljon nekem. Csak úgy lenni. Mint nyáron a Balaton vizén lebbegni. Felfeküdni a víz tetejére behunyt szemmel, és csak arra gondolni, nehogy leégjen az orrom, ami kilóg a vízből. Olyan jó lenne megint írni. Mint rég. De most annyira elszigetelten élek minden szépségtől, minden igazi humortól, romantikától, hogy már 2 éve semmi épkézláb írás nem jött ki belőlem. És olyan, mintha nem lenne rá időm. Pedig heti 2 pihinapom van. És abban az időben is igyekszem kerülni mindent és mindenkit. Lehet a tavaszi fáradságra fogni, vagy depresszióra. Szeretném magamból kibeszélni, és mégis bent tartani. Ha lenne valaki aki megérti, hogy érzek. Aki azt tudná mondani, hogy nem lesz semmi baj. Vagy aki segítene átlátni a próblémákon, hogy a megoldást, ami a szemem előtt van, felfedezni. 

Telhetetlen vagyok, mert mindig hiányzik valami az életemből. Ami nem munka, nem család, nem barát. Amit nem tudnék igazán megfogalmazni, de tudom, hogy évek óta nincs meg. És amennyire hiányzik, nincs erőm keresni sem. Legszívesebben elbújnék a világ elől, egy olyan helyre, mint Hatvan. Csak egyedül. Én és egy rádió. Mert zene azért néha kell:) 

Szeretem a munkám, de vannak pillanatok, amikor legszívesebben felállnék és ordítanék egyet. Majd mint aki jól végezte dolgát visszaülnék, és folytatnám, ahol abba hagytam. Csak új jönnek belőlem a szavak. Megállás nélkül. És olyan jó, hogy kiírhatom magamból. De ténylegesen az lenne a legjobb, ha valakinek elmondhatnám.

Unom az egyedüllétet. Szeretek emberek közt lenni, de mégjobban szeretném, ha valaki, egy ember rám figyelne, amikor beszélek. Tudom, megint itt van, hogy egy társ kéne, ez az ami hiányzik az életemből, és ez az amit nincs erőm keresni. Abban reménykedek, hogy majd egyszer felbukkan, megtalál. De hol bukkana fel? Az utcán? A munkahelyemen? Vagy egyszerűen becsönget a lakásba?

Egy érdekes könyvre leltem. Egy duci lányról szól, az érzéseiről, hogy kiről mit gondol, hogy magát milyennek tartja. És annyira igaz. Annyira, mintha csak belém látott volna az író. Hogy az ember lányának a legjobb barátnője karcsú, és mi mindent gondol. Vagy ha meglát egy karcsú lányt az utcán. Vagy ép a nem szívlelendő kolleginát. Akire talán ok nélkül haragszik. 

Most két dolog közt örlődök. Az elbújás a világ elől (ami elég valószínű), vagy keresni egy szerencsétlent, akire mindezt rá zúdíthatom (ez elég valószínűtlen). 

A legjobb, ha pár napra meghúzom magam, és minden hogy vagy? kérdésre kitérő választ adok. Gondolkodnomm kell, és ezért elég valószínű, hogy sokat fogok írogatni neked Naplócskám. Ami kitárulkozás a világ felé. De gyorsabban gépelek, mint körmölök. Csak ezért. 

A csend, ez lesz most a védjegyem. Legalábbis szóban, írásban nem. Újra kell írnom. Kiírom magamból az érzelmeket, mert megfuladok.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.